Debrecen város bővizű folyótól távol települt és így a legelemibb közegészségügyi szükségletet, a jó ivóvíz kérdését évszázadokon keresztül nem tudta megoldani. Ennek következtében gyakran pusztított a városban járványos betegség.
A város vízellátásának korai kiépítéséről nincsenek adataink. Valószínű, hogy a középkorban és a korai újkorban megfelelő számú és minőségű közkút nem állt rendelkezésre.
1830-as évek híres fúró mérnöke, Zsigmondy Vilmos munkásságának köszönhetően a XIX. század végére már 1200 artézi kút volt a városban.
Debrecen és környéke alatt jókora kiterjedésű vízzel telített kavics- és homokréteg található, s ez ellensúlyozza, hogy a város folyóvíztől távol települt. Az ivóvíz kiaknázásához azonban évszázadokon keresztül hiányzott a megfelelő technika és pénz, amely lehetővé tette volna a legelemibb közegészségügyi szükségletek kielégítését. A vízvezeték és az öblíthető csatornák kiépítését a lakosság mellett a korabeli orvosok is szorgalmazták, mondván: az egészséges ivóvíz „évente közel félezer lélek megmentését jelenti". Ezen felül „sűrű, kielégítő" locsolással az állandóan szállongó port is meg lehet kötni, nem is beszélve a sorozatos tűzvészek elleni védekezésről. A vezetékes víz hiánya mindamellett a városiasodásnak és az iparosodásnak is gátat vetett.
